Juhász Attila (Hinta), kerek fél évszázad után, 2010. október 28-án itt hagyott minket.
Emlékét örökké magunkban őrizzük.
Most akkor INTERVENCIÓS RADIOLÓGUS fogja bekapni.
Szevasztok.

két dolog jutott most valahogy hirtelen eszembe és mind a kettő Királyhegyi Pál anekdota:
-Két év munkaszolgálat után belerúgott egy német katona, és beleesett az épp ásott gödörbe:
– Na tudja mit? Most lett elegem az egészből.
-Egyszer Hollyvoodban meghívták egy agg milliomos partyjára, ahol egy idő után már nagyon unta a fellengzős társaságot. A házigazda panaszkodott, hogy olyan nagy a drágaság, az infláció, hogy emiatt egy nap alatt 16 kertészt kellett egyszerre elbocsátani. Királyhegyi megkérdezte:
– Kedves uram, él az Ön édesanyja?
– Hogy élne már, hiszen magam is elmúltam 85 éves!
– Kár. Lett volna egy gondolatom, de csak anyával érdekes.
Csak gyorsan lefedem az előzőt. Mondjuk, hogy tavaszi csukázásra készülök.
bfzw:
te hinta! nem találkozol véletlen mostanában valahol J. A.-val? nem kérnéd meg esetleg a nevemben, hogy tegye ide (vagy bárhová, ahol megtaláljuk) föl egy pár új írását?
Sajnos nem tud már írni, furcsa, érdekes stádium szélén billeg. Ma éjjel Dr H. rohant menteni. Nem látom azt sem mi lesz pár óra múlva. Bocs.
(Source: astro-gnome, via boibo)
Ezeknek az árából építhetne Kósa két stadiont, egy kéket meg egy zöldet.
(Source: northernkoi)
kivételesen nem hal, hanem Erdélyi Mihály, tessék:
CSÁ_GALL
Tisztelgő lopkodásos kotyvalék – halvány emlékezetből – az ebben a témában nálam autenktikusabb W. Allen 1 novellás kötetéből, amely vagy 10 éve eltünt a polcomról. ha már megnem sértem kedves J.A úr…..remélem mást sem.
Benjamin Ben Rabbitz rabbi a zsinagógába sietett 1908. egy tavasziasan csípős széllel bélelt reggelén, a Podkarpatszka kormányzóság Sztollgorod városának főutcáján.
Olyan bolhaügyességgel ugrált 47-es méretű nemezcsizmájában a még befagyott tócsák között, amit a gyér nézőközönség fel sem tételezett volna, látva alkatát.
Mert Rabbitz rabbi nem volt szép, viszont randa volt.
Magassága alulról ütötte a másfél métert, amit az úr pontosan evvel a mérettel kompenzált derékbőségében. Nyak nélkül ágyazodott testébe hatalmas feje, amelynek méretét még duzzasztotta szakálla, amely a lóbab irracionálisan szertelen keszekuszaságával keretezte arcát. Vaskos orrán ült egy szőrös bibircsók és szemüvege, hétdioptriás lencsékkel, ami normális méretűre nagyította mikroba nagyságú, vörös, állandóan könnyben úszó szemeit. Alacsony homloka és a vastag fekete keret között olyan sűrű, torzonborz szemöldök burjánzott, hogy néhány gyér bajusszal bíró muzsik elsápadt az irigységtől. Ehhez a külsőhöz pompásan illett szarkasztikus modora és az az egyéni ízű irónia, mely bizonyíthatóan, több viharos pogrom közvetlen kiváltó oka volt. Apróbb jellemhibái viszont – módfelett kedvelte a vodkát, kártyát és bizonyos Wasserhochné apasági ügyében is felmerült a neve – népszerűvé tették gyarló hitsorsosai közt.
Mint mindig, késésben volt.
Ezért így, szökdelés közben próbálta csapongó gondolatait mederbe terelni, ugyanis eljött az idő, hogy megüljék a szent zsidó ünnepet, annak tiszteletére, hogy az Isten minden ígéretét megszegte, amit kiválasztott népének tett. Éppen a haszidikus irodalom gyöngyszemeiből próbált felidézni valami alkalomhoz illőt, mikor megragadták karját.
Egy szánalmasan magas, cingár asszony hajolt le a füléhez, és így szólt:
– A piacra megyek Rabbi, mondd, miért is tilos disznóhúst ennünk? –
– Először is engedd el a karomat mesüge némber, másodszor szállj le a lábamról, mert kiátkozlak! – ordított a dermedt asszonyra – Menj utadra békében, ütődött. –
Ismerte ezt a héber törvényt, de nem sokat törődött a hagyományos ortodoxiával, Isten és Ábrahám szövetségét amolyan “gentleman’s agreement”-nek tartotta. Személy szerint imádta a töpörtyűt, a véres hurkát és szerinte a Tóra csak annyit mond: bizonyos éttermekben ne együnk disznóhúst. Felidéződött első és egyetlen 7 és fél órás tiltakozó böjtölése azon méltánytalan törvény ellen, amely megtiltotta, hogy a vityebszki zsidók kamáslit viseljenek a gettón kívül, de már az emléktől is felkordult a gyomra.
– Már megint elkések! – állt meg, felnézve egy károgó varjúra. Az visszanézett rá.
Kizökkenve gondolatai kerékvágásából, izgága elméje új útra tévedt. Egy, már napok óta érlelődő homályos töprengése testet öltött. Fürgén nekiindult.
Az nem pesszimizmus, hogy megvagyok győződve a létezés abszolút értelmetlenségéről, csak gyengéd aggodalom az ember sanyarú helyzete felett. Mert mind már annyiszor a történelmében, az emberiség ismét válaszúthoz érkezett. Az egyik út a reménytelen kétségbeesésbe torkollik. A másik nyílegyenesen a tökéletes pusztulásba vezet.
– Oh Uram! – esett térdre számára is váratlanul, megcsúszva a jégen – Könyörgöm adassék kellő bölcsesség a helyes választáshoz! –
És még ma is ott térdel, ha meg nem halt.